Fenyőfélék és tűlevelűek
Fenyőfélék (Pinaceae) = a tűlevelűek (Coniferales) rendjébe tartozó örökzöld fák és cserjék családja, amely világszerte elterjedt, különösen a mérsékelt és hideg éghajlatú területeken. Jellemzőjük a tűszerű levelek, amelyek vastag viaszréteggel vannak bevonva, így csökkentik a párologtatást és segítik a hideg, száraz környezethez való alkalmazkodást.
Közöttük találhatók a lucfenyők, erdeifenyők, jegenyefenyők és vörösfenyők is, amelyek fontos szerepet töltenek be mind az erdőgazdálkodásban, mind a természetes ökoszisztémákban. Gyakran hasznosítják őket faanyagként, papírgyártásban és dísznövényként is.
A tűlevelűek nemcsak a fenyőféléket foglalják magukban, hanem más, szintén toboztermő fákat is, például a ciprusféléket és a tiszaféléket. Ezek a növények rendkívül ellenállóak, és gyakran szélsőséges éghajlati viszonyok között is megélnek.
Közös jellemzőjük a toboztermés, amely a magokat védi és terjeszti. A tűlevelűek fontos szerepet játszanak a bolygó szén-dioxid-ciklusában, mivel hatalmas mennyiségű szén-dioxidot képesek megkötni, ezzel hozzájárulva a klímavédelemhez.
Örökzöld fenyő a kertben és teraszon
Fás szárú növényeink örökletes és környezeti feltételek által meghatározott ritmusban élnek. Ez a ritmika a trópusokon kevésbé, a mediterránban jobban, a mérsékelt és hideg égövben kifejezetten nyomon követhető. Az életritmus főbb szakaszai a következők: tavaszi fakadás, virágzás, nyári növekedés, őszi termésérés és lombhullás, majd téli nyugalom.
A lombhullás a leginkább szembetűnő változás. Gondoljunk csak a nyáron zöld erdő ezer színbe való őszi átváltozására, a vastag avartakaróra s a télre kopaszon maradó fák elmúlást idéző hangulatára.
Fák lombja és levele – lombhullás
Természetes lombhullás. A levelek leválása bonyolult élettani folyamat, melyet mindig a környezeti feltételek jelentős változása vált ki. Tudhatóan a trópusokon, ahol állandóan nedves meleg van, a fák sohasem veszítik el egyszerre valamennyi levelüket. A mérsékelt és hideg övben ősszel a fény és a hőmérséklet egyidejű csökkenése, a Föld más területein a rendszeresen ismétlődő száraz periódusok idéznek elő lombhullást.
Ezt követően a fák többé-kevésbé nyugalmi állapotban vannak. Ilyenkor az élettani folyamatok lényegesen lelassulnak, némely életjelenség teljesen megszűnik.
Ha figyelmesen megfigyeljük a kertben az őszi lombhullást, azt láthatjuk, hogy a tél beállta után is vannak olyan fák és bokrok, amelynek a levele hiánytalanul és épségben megmarad.
Télikertünk és teraszunk fái
Vajon miért hullik le az egyik kerti faj levele és miért marad meg ugyanolyan körülmények között a másiké?
Nos, a törzsfejlődés folyamán a fajokat különböző környezeti hatások érték, melyekre a növények eltérően reagáltak, más-más irányban változtak meg. A hő vagy a víz hiányához egyes fajok úgy alkalmazkodtak, hogy a kedvezőtlen évszakban lehullatták levelüket. Mások úgy alakultak át, hogy elviseljék a kedvezőtlen körülményeket. Egyes elméletek szerint az örökzöldek ősibb növények, mint a lombhullatók.
A lombhullatás mint tulajdonság csak később alakult ki, ezzel alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez, elsősorban a hideghez és a szárazsághoz. Ezt látszik igazolni, hogy fejlődéstörténetileg ősibb növénycsoportok között – pl. fenyő – több az örökzöld, mint az újabbak között.
Örökzöld fenyőink a kert díszei
Legkülönbözőbb rendszertani egységekben fordul elő az örökzöld-levelűség. Itt elsősorban a fenyőket kell kiemelni, melynek nagy része örökzöld, s csak néhány nemzetségük lombhullató. A fenyők viszonylag szűk rokonsági kört alkotnak, azonban a lomblevelűek egymástól nagyon távol álló nemzetségeinek fajai lehetnek örökzöldek vagy lombhullatók.
Kertünk télen is örökzöld növényei a fenyők. Az örökzöld növények és a lombhullatók is megférnek a télikertben vagy beépített teraszon. Azonban a vízigényes növényeket csak öntözőrendszer telepítése után ültessünk.
